Üdvözöllek, Kovács Viktória vagyok!
‍
Egy gyerekkori emléket szeretnék veled legelőször megosztani.
8 éves vagyok, és apukámmal éppen robogunk az akrobatikus fitnesz edzésem felé a Keletinél. Végtelenül morcos vagyok. Még arra is emlékszem, ahogy ráncoltam az arcom és grimaszoltam, MERT ANNYIRA NEM VOLT KEDVEM EDZÉSRE MENNI.

Az érzéseimet pedig nagy erővel apukám tudtára is adtam a hátsó ülésről. Ő azt mondta nekem : " Vikikém, hidd el nekem, hogy el fog jönni az idő, amikor alig várod majd, hogy edzeni mehess. Egyszerűen hiányozni fog az izmaidnak. Higgyj nekem!

Természetesen lázadó énem már 8 évesen is arra gondolt, hogy apukám teljes képtelenségeket beszél, és sosem lesz igaza!

Sportoló családba születtem, így elvárás volt, hogy válasszak magamnak egy sportágat, amit versenyszerűen fogok űzni. A kezdeti minek kell ezt nekem csinálni érzésből tényleg az lett, amit apukám vízionált nekem.

11 éven át voltam akrobatikus fitnesz versenyző és minden egyes pillanatát imádtam. Heti 6 edzés és hétvégénként a versenyek. Én még sem a nehézségekre emlékszem, hanem a szuper közösségre, amibe bekerültem, a sikerélményekre, amikor leküzdöttem önmagam és hogy megtanultam küzdeni.

Miért éppen ezt szerettem volna elmesélni neked?

Azért, hogy lásd, hogy mindenki innen indul.
Én is, akinek a sport lett az élete és a hivatása. 22 évvel ezelőtt én sem szerettem mozogni és én is csak azt láttam benne, hogy fárasztó és inkább a barátaimmal lógnék. Szeretném, hogy lásd, hogy ez egy folyamat, aminek az eleje sokszor nehéz, de ha egyszer rálépsz erre az útra, egyszer csak észrevétlenül melléd szegődik az öröm és az endorfin, és soha többé nem tudod abbahagyni.